Ez a pilisi Pálos utak egyike, a Források útja.
Az út a Sziklatemplomtól indul és a budaszentlőrinci pálos kolostor romjaihoz vezet.
Ez az út a mindnyájunkban jelen lévő belső, életadó forrásokra irányítja a figyelmet. Az út a pálos rend kolostorait, történelmi és kulturális emlékeit, máig élő hagyományvilágát mutatja be, közelebb hozva a szerzetesi élet lelkiségét – a fehér barátok nyomában – egy lelki ösvényen át.
Hívunk, hogy kapcsolódj be – akár csak most, erre az állomásra vagy egy szakaszra, később pedig akár az egészre.
A város forgatagába érve megállásra hívunk. Rácsodálkozásra. Egy templom mellé értünk, amely tornya felfelé húzza tekintetünket, az ég felé, szemléltetve, hogy kicsit máshogy tekintsünk magunkra.
Gyengeségeim
A gyengeség általában nem kedvenc szava az embereknek. Elfogadni a gyengeséget mint az életünk egyik fontos forrását, talán teljesen érthetetlen, hiszen sokan azon dolgozunk, hogy folyamatosan „nyeregben maradjunk” és másokat is erősítsünk. Ugyanakkor gyengének, tehetetlennek lenni nem ugyanaz, mint megengedni magadnak a tehetetlenség tapasztalatát. Sőt, minél készségesebben közel engeded magadhoz a gyöngeség érzését, annál inkább megleled a leghitelesebb erő forrását!.
Életünknek azokon a területein, ahol a legtöbb küzdelmet éljük át, éppen a tehetetlenség tudatosítása, kifejezése és közel engedése lehet az egyik legfőbb kulcstényező. Sokszor a felelősség és a képességeink nevében erőltetjük a dolgokat, ám számtalanszor inkább a félelem és a kontrolligény hajt bennünket. A békesség fohásza, amit most magadévá tehetsz, pontosan arra tanít meg, hogy tudatosan közel engedd magadhoz a saját tehetetlenségedet: „Istenem, adj lelki békét annak elfogadására, amin változtatni nem tudok, bátorságot, hogy változtassak azon, amin tudok, és bölcsességet, hogy felismerjem a különbséget.”
Mi történik, amikor képesek vagyunk nagyobb békességgel elfogadni a nehézségeket és kihívásokat? Először kényelmetlen és talán félelmetes is, hogy ilyen érzéseket megengedünk magunknak. Rájuk nézünk és immár nem menekülünk előlük elfoglaltságba, kedvtelésbe, függőségekbe. Amíg egy-egy nehéz érzést csak magunknak tartunk meg, az képes elhatalmasodni bennünk és beszűkíti látásunkat. Háborog a lelkünk. A félelem, a harag és a neheztelés azzal lehetnek kapcsolatban, hogy nem a saját akaratunkat látjuk teljesedni. Amikor akaratunkat belemerítjük Isten akaratába, megtapasztaljuk, hogy növekszik bennünk a békesség, megtapasztaljuk egy nálunk hatalmasabb jónak, Istennek a mindent átfogó, bölcs működését az életünkben. Kiderül, hogy tehetetlenségünk közelengedése nem végpont. Épp ellenkezőleg! Itt kezdődik a csodák birodalma, amikor Isten, aki maga a szeretet, megmutatja hatalmát. Átveszi a kormányzást az életünkben. De nem úgy tapasztaljuk meg ezt, hogy mi kimaradunk saját életünkből. Isten részt ad saját életéből, bevezet terveibe, tevékenységébe, amely által az egész személyiségünk kiteljesedik.
